A Tanszék története

Az intézmény megalakulása, a dísznövénytermesztés oktatásának kezdetei (1853-1893)

Az 1848-as szabadságharc utáni időkben magánszemélyek, valamint egyesületek állítottak fel intézeteket, iskolákat, amelyek közül a helytartótanács anyagiakkal csak azokat támogatta, amelyeknek elsősorban politikai magatartásával elégedett volt. Dr. Entz Ferenc mezőkomáromi orvos és szenvedélyes kertészkedő 1853-ban Budapesten, a volt Kerepesi út végén (a mai Állatorvostudományi Kar helyén) egy kertészeti magániskolát állított fel, amely az 1859. év végéig az alapító tulajdonában maradt.

1859-ben az Országos Magyar Gazdasági Egyesület elhatározta, hogy a Gellérthegyen mintaszőlészet és pincészetet, Lágymányoson pedig egy kertész- és vincellérképzőt létesít. Miután ez megvalósult, az Egyesület igazgatónak dr. Entz Ferencet választotta meg, aki Kerepesi úti iskoláját bezárta és tanítványaival együtt az új intézetbe költözött át.

Az oktatószemélyzet eleinte az igazgatóból, egy segédjéből, egy kertészből, egy vincellérből - később egy pincemesterből - állt. Az intézet 1860-ban nyitotta meg kapuit, ahol dr. Entz Ferenc 1876-ig oktatott (majd szembetegsége miatt visszavonult).

Dr. Entz Ferenc széles látókörű kertész, oktató volt. Oktatási programját intézete célrendeltetésének, az akkori gazdasági helyzetnek megfelelően dolgozta ki. Talán a teljesség kedvéért kezdetben dísznövénytermesztési, sőt egy kis jóindulattal kerttervezési ismereteket is leadott. Ez az anyag később programjából kimaradt, olyan indoklással, hogy a szőlő- és a gyümölcstermesztés jelentősége nagyobb, különben sem tudna a dísznövénytermesztés elsajátításához elegendő időt biztosítani. A külföldi szakiskolákat, az európai hírű kertészeteket, városi és botanikus kerteket erre alkalmasabbaknak is vélte.

Évelőágyak az 1930-as évek elején1876-ban az OMGE az igazgatói állásra pályázatot hirdetett, s választásuk Molnár Istvánra esett, aki az intézetet 1881-ig vezette. Az intézet anyagi gondokkal küszködött, s ezen csak az állami kezelésbe vétel segített. 1881-ben a budai vincellérképzőből Állami Vincellériskola lett. Területe gyarapodott, az oktatás színvonala emelkedett. "A virág és díszkertészetre nem fordítottak nagy figyelmet. Egy növényházba ami belefért és az épületek körül levő kisebb szegélyzetek szolgálhattak csak erre a célra." E szemlélet a filoxéravész következtében erősen megváltozott; a figyelem a gyümölcs- és a zöldségfélék irányába terelődött. Amikor gróf Bethlen András földművelésügyi miniszter lett, a kertészet ügye fellendült; 1891-ben Molnár István igazgatót az egész ország területére gyümölcsészeti és fatenyésztési miniszteri biztossá nevezték ki, s hatáskörébe utalták a kertészet egyéb ágait is.

A Budai Kertészeti Tanintézet és a Budai Arborétum megalakulásától a XX. sz. közepéig (1893-1945)

1892-ben Molnár Istvánt megbízták a kertészeti szakoktatás megszervezésével, s azzal, hogy Budán a Kertészeti Tanintézet létesítésére a szükséges intézkedéseket tegye meg. Munkáját sok szervezési kérdés nehezítette, az anyagi helyzet katasztrofális volt, de végül a pénzügyi kormányzat a Tanintézet létesítésére 120.000 forintot biztosított; a vincellériskola költségvetését három éven át megemelték, s e két keretből gazdálkodva vághattak neki a munkának. A pénzből a meglévő 10 holdas terület köré még 4-et vásároltak, így az "téglány-alakot" kapott, majd sor kerülhetett az igazgatási és oktatási épületek, az utak mentén a támfalak, valamint a dísznövénytermesztés oktatásához elengedhetetlenül szükséges hat darab üvegház megtervezésére.

A vezetés széles látókörét bizonyítja, hogy szükségesnek tartotta egy olyan főkertész alkalmazását, aki a dísznövények hajtatásában is jártas, és az üvegházak terveit elkészíti, ill. az építkezéseket ellenőrzi. E feladat ellátására Räde Károly szászországi kertészt szerződtették, aki az intézet főkertésze lett. Az ő - később sajnos elveszett - tervei alapján és irányításával kezdték meg az arborétum telepítését 1893 őszén. Későbbi feljegyzések szerint arborétumunk eredeti alakjában maradt fenn 1949-es felújításának megkezdéséig.

A terveket a Kertészeti Tanintézet szervezeti szabályának tervével együtt 1893-ban jóváhagyás végett a királyhoz terjesztették fel. Ezután 1893-94-ben épültek fel az üvegházak. Räde sokat látott, szakmai tapasztalatokkal rendelkező kertész volt, helyesen mérte fel tennivalóit, jól méretezte az üvegháztelepet, amelyben a hallgatók tanulmányaik során megfelelő gyakorlati ismereteket szerezhettek ahhoz, hogy az akkori városi, uradalmi kertészetekben, intézményeknél vezetői állást betölthessenek.

A Tanintézet igazgatója Molnár István lett, kinevezték a tanárokat, előadókat hívtak meg, tanulófelvételre pályázatot hirdettek, s 1894. november 25-én a Kertészeti Tanintézetet megnyitották. Ebben a keretben a dísznövénytermesztés oktatása már szervezetten folyt.

Amíg korábban a vincellérképző iskola profilja a filoxéravész következtében a gyümölcstermesztés javára módosult, most a városiasodással együtt jelentkező dísznövény- és zöldségfélék iránti igények követeltek újabb módosítást mind a termesztés, mint az oktatás struktúrájának kialakítása terén. A tananyag összeállítása közben ezeket figyelembe is vették.

Az elméleti órákat a tantestület kiválóságai tartották, míg a gyakorlati foglalkozásokat kezdetben külföldön szerzett gyakorlattal rendelkező alkertészekre bízták, később a végzett hallgatók közül az ügyesebbeket kiválasztották, s szintén alkertészként alkalmazták. Hosszabb-rövidebb idő eltelte után ők kertészekké avanzsáltak, egy részük oktató lett a Tanintézetben, alsóbb fokú intézetekben, iskolákban, mások városi kertészetekben, uradalmakban vállaltak munkát.

A XIX-XX. század fordulóján a dísznövénytermesztés oktatásának jellegzetessége volt, hogy ebbe a témakörbe tartozott a zöldség, a gyümölcs és a szőlő hajtatásának ismertetése, talán azért, mert az illető szakágak művelői - legalább is kezdetben - üvegházzal nem rendelkeztek.

A dísznövénytermesztés tantárgyat 1894-től 1945-ig időrendi sorrendben a következő oktatók adták elő:

1910-ben a tanintézet évkönyve már "díszkertészeti üzem" néven emlegeti az üvegháztelepet. Rangját a benne folyó oktatói munka, valamint a különleges dísznövénykultúrák jelentették, hiszen méreténél fogva elmaradt más kertészeti üzemek mögött. Különös elismerést jelentett, ha egy hallgatót tanulmányai befejezése után gyakorlati oktatóként a Tanintézet alkalmazott.

Az üzem elnevezés azért is sántított, mert költségellátmányból gazdálkodott; e jellegét később is megtartotta. Feltehető, hogy akkor sem adták bőkezűen a pénzt, s a költségvetés nem fedezte a túlzott igényeket, de ezen néha úgy segítettek, hogy magánzók hozattak be pl. eredeti helyén begyűjtött Cattleya autumnalis növényeket, amelyek a virágok ellenében a Tanintézet tulajdonát képezték. Az 1. üvegházban elhelyezett szukkulensállomány csere, ill. "tanulmányi út" révén úgy gyarapodott, hogy a tanszékvezető a külföldi botanikus kertből minden nap postázott "minta érték nélkül" legalább egy növényt vagy dugványt.

1913-tól Kolecsányi Kálmán egymaga adta elő a dísznövénytermesztést, valamint a dendrológiát és az évelő dísznövényeket, s az üvegháztelepnek is ő volt a vezetője 1923-ig. Az első világháború előtt az üvegháztelep bővült. Az 1919-ben megjelent Budapesti Kertészeti Tanintézet évkönyve szerint a Tanintézet már 10 növényházzal, 4 hajtatószekrénnyel, 4 teleltető szekrénnyel, valamint 400 melegágyi ablakkal rendelkezett, míg különleges kultúrák gyanánt Chrysanthemum, Cyclamen, Primula, Ficus, Calceolaria, Cineraria, Pelargonium kultúrákkal foglalkozott. Ekkor a melegházi növények 100, a mérsékeltházi 300 és a pozsgásgyűjtemény 120 fajból tevődött össze.

Gyakorlaton lévő hallgatók a meteorológiai állomásonA Kertészeti Tanintézet működése során rengeteg tanfolyamot rendezett; programját az oktatótestület dolgozta ki, s az előadásokat is ők tartották. A kertészeti ismeretek népszerűsítésével a Tanintézettel párhuzamosan már annyi szerv foglalkozott, hogy 1919-ben a tanári testület javaslatot tett a földművelésügyi vezetésnek a kertészeti szakoktatás országos újjászervezésére, mivel a különböző szintű állami oktatás nem volt koordinálva, az előtanulmány és a végzettség értéke sem volt rögzítve, s a kaotikus állapotok eluralkodtak. E program továbbfejlesztéseként a Tanintézet igazgatósága és az oktató- személyzet elkészítette a főiskolává való átalakuláshoz szükséges szabályzatokat, amelyek alapján már a következő évben megkezdődhetett volna a magasabb szintű oktatás. Sajnos erre sokáig kellett várni, bár a tantestület ennek érdekében minden tőle telhetőt megtett. "Mégis hisszük, hogy a kertészet nagy jelentőségének megfelelően intézményünk mihamarabb megkapja a főiskolai szervezetet" - olvashatjuk a Tanintézet évkönyvében. Rerrich Béla, Dezsényi Béla, Mohácsy Mátyás, valamint a tantestület szívós tevékenysége és a tények kényszerítő ereje következtében 1939-ben a Tanintézetből Akadémia lett.

Főhatóságunk "a Magyar Királyi Kertészeti Akadémia szervezeti, tanulmányi, vizsga- és fegyelmi szabályzatában módosítja, ill. rögzíti az oktatói kar szervezetének, működésének kereteit, a hallgatók tanulmányi ügyét. Meghatározzák az előképzettség fokát, a felvétel módját, a rendes és a rendkívüli hallgatók tanulmányi kötelmeit, a tanulmányi díjak és kedvezmények mértékét, pályadíjakat, segélyeket, ösztöndíjakat létesítenek. A tanterv szerint az oktatás hat féléves. Ekkor létesülnek tanszékek, rögzítik a tantárgyakat. A tíz tanszék között szerepel a "Dísznövénytermesztési és Dendrológiai Tanszék" is. Tananyaga: "szabadföldi és üvegházi dísznövények termesztése, dendrológia".

A dísznövénytermesztés tárgy oktatása a 3. félévben kezdődött, a 4. félévben is szerepelt, míg az 5-6. szemeszterben a dendrológiával heti 4 órára emelkedett az óraszám. A gyakorlati ismeretek elsajátítására hetenként elég magas óraszámot biztosítottak (kb. 4 óra).

Már az 1910-es évek elején foglalkozott a tantestület azzal a gondolattal, hogy az alapképzettség megállapításával együtt (6 éves középiskola), a végzett hallgatók a képesítő oklevél helyett ne kapjanak-e kertmérnöki címet? Az oktatás állandóan korszerűsödött, az elméleti és gyakorlati oktatás lehetőségei állandóan javultak, s a korabeli színvonal alapján a képzés a kontinensen az elsők közé tartozott. Volt azonban egy kettős oktatásból adódó hiányossága; az Ampelológiai Intézet keretein belül működött egy felsőfokú szőlészeti és borászati szaktanfolyam. Amikor a Kertészeti Akadémia 1943-ban Kertészeti és Szőlészeti Főiskolává alakult, ezt a képzést is átvette, ezzel oktatási köre bővült, teljesebbé vált, az intézmény szélesebb gazdasági területekre támaszkodott, s realizálódhattak a korábbi igények. Az ügy érdekében sokat tett Mohácsy Mátyás, aki 1929-től a Kertészeti Tanintézet igazgatója, később az Akadémia, ill. a Főiskola vezetője volt.

Az 1920-as évek végén az Arborétum területe 1 kataszteri holddal bővült. Kiültetési tervét Rerrich Béla készítette, s a telepítési munkákat feltehetően Magyar Gyula irányította. Az újonnan telepített területre az eredeti felülethez képest sok tűlevelűt ültettek, és a Malus-, Prunus-, Rosa-, Tilia-, Corylus-fajoknak és változataiknak nagyobb volt az arányszáma. Míg Räde Károly az évelőket az egyes díszfa, díszcserje táblákban elszórtan ültette, Rerrich Béla tervében már évelőágy-rendszer szerepelt.

Az üvegháztelep 1923-ban még csak a régi favázas és tiszta vaskonstrukciós növényházakból állt. A későbbi, ún. nagyblokk helyén csak mélyszekrények voltak, a többi növényház (a felső négy vasvázas volt; szőlőhajtató, meleg- és mérsékeltház) a jelenlegi Szüret utcai kapuig húzódott, lezárva egypár mélyszekrénnyel. A környék akkor még teljesen kiépítetlen volt, a jelenlegi Szüret utca helyén egy mély, vízelvezető árok húzódott, az utca jóval később épült. A Villányi út túlsó felén lévő terület, bezárólag a Bocskai útig és a Feneketlen tóig, szintén a Tanintézethez tartozott, ahol faiskola és bolgárrendszerű konyhakerti termesztést "imitáló" munka folyt. Később ezeket fokozatosan fel kellett számolni.

1923-ban Kolecsányi Kálmánt áthelyezték a Kultuszminisztériumhoz, utóda Petrányi Ferenc lett, aki haláláig ugyanazt a feladatkört töltötte be. 1926-ra felépül az ún. "nagyblokk" összekötőházzal és 6 keskenyebb oldalházzal, melyeket csak a bombázás után alakítottak át 3 hajóssá. Itt volt munkaterem, magszoba, iroda és a kazánház. Majd felépült a Szüret utca mentén lévő növényházak végére az ún. "kisblokk". Mindkét házcsoportot a Haas és Somogyi vasszerkezeti gyár építette, amely abban az időben egyedülálló kezdeményezés volt.

Sajnos az 1944-től kezdődő bombatámadások a Budai Telepet sem kímélték. Először az ún. kisblokk semmisült meg teljesen, majd 1944 teléig a többi ház is használhatatlanná vált. Elpusztultak az értékes, oktatási célt szolgáló növénygyűjtemények, a kettes növényházban lévő, több száz darabból álló orchideagyűjteménnyel együtt. Bár a megmaradt növényeket áthordták az asztalosműhelybe (alagsori helyiség), azok is rövid idő múlva elpusztultak. Az 1944-es tél beálltával bizonyossá lett a növényházi telep és anyagának teljes pusztulása. Az új élet megindulásához némi reményt a raktáron lévő sok láda kertészüveg nyújtott. Az üveget éjszakánként a ládákból kiszedve, csomónként, kézben (1945. január-február) hordták fel az alsó telepről a felső telep óvóhelyére - amikor nem lőttek. 1945. februárjában a sok növényházból egy sem volt azonnal használható, így a melegágyi kereteket javították és a megmentett üvegtáblákat helyezték bele. Sajnos a növényházak helyreállítási munkái nehezen indultak meg, először melegágyi üvegekkel azokat a növényházakat hozták rendbe, amelyek vázanyaga a legkevésbé volt sérült. Később ezeket a táblákat nagyméretű üvegtáblákkal cserélték ki. A melegágyakba először a Zöldségosztályon talált magvakat vetették el, és a felnevelt palántákat a környező lakosság között osztották szét, így igyekeztek a zöldségellátást elősegíteni.

A felsőfokú agrárképzés érdekében 1945-ben köztársasági elnöki rendelettel felállították az Agrártudományi Egyetemet négy karral: Mezőgazdaságtudományi, Állatorvostudományi, Erdőmérnöki, valamint Kert- és Szőlőgazdaságtudományi Karok. 1947-ig párhuzamosan főiskolai és egyetemi tagozat működött, ami nem kis zavart okozott. 1946. május 6-áig egyetemi tanári kar sem volt.

Sziklakert az Az intézmény fejlődése, átszervezése igen gyors ütemű volt; mint akadémia, főiskola csupán néhány évig működött, s közvetlenül a második világháború befejezése után vált egyetemmé. A korábbi felszereltség szintje sem volt megfelelő, s ez tovább csökkent a háború következtében. A Budai Telep romokban hevert, az arborétum faállományából sok elpusztult; a cserepes és vágott dísznövények demonstrálása, ebben a témakörben a gyakorlatok megtartása lehetetlenné vált. A Tanszék a legminimálisabb felszereléssel sem rendelkezett (szék, asztal), csupán néhány szakkönyv, egy jegyzet képezte az oktatási segédletet. Átmeneti elhelyezést jelentett az Üllői úti volt Bolyai Műszaki Akadémia épülete, de onnan visszaköltözött a könyvtári épületbe egy romos, ablak nélküli, helyiségbe. Az előadásokat az ún. igazgatósági épület ugyancsak romos alagsori helyiségében tarthatták. A dendrológia című tantárgy demonstrálására az előadó a Hűvösvölgy és a Gellérthegy villakertjeit használta fel.

A hallgatók dísznövénytermesztési gyakorlatukat a Fővárosi Kertészet telepein - elsősorban a Vágány utcában - végezték, s csak később térhettek vissza a Budai Kísérleti Térre, amint annak helyreállítása öntevékeny alapon megindult. Volt olyan időszak is, amikor az elméleti oktatás a hűvösvölgyi épületben, a gyakorlat a Kísérleti Téren folyt.

Dísznövénytermesztés és Dendrológia c. tárgy 4 féléves előadása a III. és IV. évfolyam tanulmányi rendjében szerepelt. Az oktatói munka komoly feladatot jelentett, mert a hallgatók létszáma igen magas volt, s kezdetben csak a tanszékvezető volt az egyetlen oktató. A létszám később bővült Kerényi Elek tanársegéddel és Sólyom Lajos demonstrátorral.

Az oktatás fejlesztése érdekében "Alkalmazott dendrológia" és a "Dísznövénytermesztés jövője" c. témakörből a Tanszék szakszemináriumszerű foglalkozást vezetett be heti 2+2 óra keretében. Az 1945/46-os tanévben a kertészkar hallgatóinak létszáma 200 volt; ebből elsőéves 96 fő. A létszámnövekedés kifejezte a kertészet és szőlészet növekvő jelentőségét, de egyúttal fokozta az elhelyezési, a szociális gondokat is.

A dísznövénytermesztés, valamint a dendrológia tananyag előadói 1945 után: dr. Gesztelyi Ferenc (1945-1948), dr. Domokos János (1948-1969), dr. Nagy Béla (1969-1991), dr. Schmidt Gábor (1991-2014).

1947-ben a Dísznövénytermesztési és Dendrológiai Tanszék megkapta Farkas László tetétlenpusztai évelő- növénygyűjteményét. A Földművelésügyi Minisztérium 11.000 Ft-ot utalt ki az anyag megvásárlásához. 1948-ban a Tanszék irányítását Domokos János vette át.

1949 tavaszán a Kar birtokba vette a Szarvasi Arborétumot, hogy az értékes növényanyagot megmentse a pusztulástól. A Kar a Dísznövénytermesztési és Dendrológiai Tanszéket bízta meg a szakmai feladatok koordinálásával. Az arborétum vezetője továbbra is Misák Jenő maradt. Ekkor született javaslat a gyorsan növekvő fafajok ritkításának elkezdésére. Nehézséget jelentett, hogy a Kar beruházási kerete is szűkös volt, s ebből az arborétumnak majd semmi sem jutott, így az önellátó jelleg került előtérbe, növekedett a faiskolai termesztés, talán más tennivalók rovására. Költség- és fejlesztési keret híján rövid idő elteltével az arborétum más egységhez került.

Ebben az időben a Tanszék a könyvtári épületben három helyiségben nyert elhelyezést. A legszükségesebb bútorok, laborfelszerelések is előkerültek. 1950. január 13-án a Kar a rendbe hozott és fejlesztett nagytétényi tangazdaságot jegyzőkönyvileg átadta a Mezőgazdasági Tudományos Központnak, s ezen alakította ki a Kertészeti Kutató Intézet Dísznövény és Zöldség Osztálya kísérleti felületeit, központi épületeit. A gyakorlati foglalkoztatásra a Tanszék rendelkezésére álló felület ezzel csökkent átmenetileg, de 1951 őszén a Soroksári Tangazdaság átvétele révén ismét módosult, sőt egyes tanszékek részére kísérleteik elhelyezésére, a felszerelés és eszközállományuk gyarapítására jobb lehetőségek adódtak.

A Dísztér 1962-benA gyakorlati oktatás az 1949/50 tanévig nagyjából a korábbi elvek szerint és óratartamban folyt. A Kar olyan törekvései közepette, hogy hallgatóinak biztos technikai alapokat adjon, felmerültek olyan elgondolások is, hogy az egyetemi tanulmányok megkezdése előtt, vagy befejezése után töltsenek-e a hallgatók 1 évet a gyakorlatban? E terv a szakember-utánpótlás meggyorsítása miatt nem valósulhatott meg. 1948/49-ben a trimeszteres oktatás keretein belül a gyakorlati oktatás tartama nőtt, de a következő tanévben ismét visszatértek a két féléves oktatáshoz. A gyakorlati oktatás rendeleti szabályozása szerint az egyes évfolyamok hallgatói ősszel, ill. tavasszal, tangazdaságokban, állami gazdaságokban sokszor a termőtájakon a fontosabb termesztési tantárgyak gyakorlati foglalkozásán vettek részt. A szakköri érdeklődésnek megfelelően egy-egy helyen több időt töltöttek el.

1950-től már az üvegháztelepnek is saját költségvetése volt, s 10 év alatt nemcsak az összes régi növényházat állították helyre és töltötték meg zsúfolásig növényanyaggal, hanem egy szegfűházat és a Zöldségtermesztési Tanszék oktatási-kísérleti céljára 2 nagyméretű blokkházat is.

A második világháború során az Arborétum is kapott bombatalálatot, növényei szinte kivétel nélkül megsérültek, sajnos közülük több elpusztult, mielőtt elszaporításukra sor kerülhetett volna. A felújítási munkák 1949-ben kezdődtek el, de eleinte igen vontatottan folytak 1958-ig.

1950-1952 között a személyzeti, a tanulmányi és a gazdasági ügyek mind a rektori hivatalon keresztül intéződtek. Ez nem volt célravezető Karunk speciális viszonyai következtében, mert egyrészt a munkafegyelem, másrészt a kari ügyek gyors és eredményes íntézése terén hiányosságok merültek fel a rektori centralizáció következtében. A Kar vezetője, a dékán az ügyvitelért nem volt egy személyben felelős, hiszen a hatáskörébe utalt feladatokat közös szervek végezték, így az ügyintézésről, annak módjáról, nem volt kellő áttekintése. A központi szervek a Kert- és Szőlőgazdaságtudományi Kar sajátos problémáit a Mezőgazdasági Karok fejlesztési problémái mögé rangsorolták. A karok között egyre több véleménykülönbség keletkezett, a beruházási keretet se sikerült közmegelégedésre elosztani, s végül főhatóságunk javaslatára az Agrártudományi Egyetem Kert- és Szőlőgazdaságtudományi, Állatorvostudományi, valamint az Erdőmérnöki Karai önálló Főiskolává alakultak át.

Ebben az időszakban a Tanszék kutatási lehetőségei bővültek. A Budai Kísérleti Téren az üvegházi, a dendrológiai, az évelőkkel kapcsolatos kutatási feladatok műveléséhez /szaporítás, minősítés/ szükséges felület rendelkezésre állt, miután az üvegházakat felújították, a sziklakerti évelők termesztéséhez szükséges ágyak, a vízmedence, a hidegágyak elkészültek. A munkák elvégzéséhez szükséges tekintélyes technikus-szakmunkás és segédmunkaerő is biztosítva volt. Amikor a Kertészeti Kutató Intézet Dísznövénytermesztési Osztályának vezetőjévé Dr. Domokos Jánost nevezték ki, akkor lehetőség nyílt kísérleti anyagunknak a Kutató területén való elhelyezésére is. Dendrológiai, évelő, füvesítési témákat a Tanszék és a Kutató munkatársai közösen végezték. A témák költségeinek jelentős részét a Város- és Községgazdálkodási Minisztérium fedezte.

Főhatóságunk ebben az időszakban országos szinten koordinálta a kutatási témákat, megszüntette az átfedéseket. A fontosabb témákat jóváhagyta, a módszeres kutatáshoz szükséges feltételeket biztosította. A kutatások a hazai dísznövény-nemesítés és -termesztés célkitűzéseit, hiányosságainak, megoldásra váró feladatait célozták.

A Tanszék kutatással kapcsolatos költségeinek egy jelentékeny részét a Város- és Községgazdálkodási Minisztérium finanszírozta, hogy országos fásítási programjának - amelyet Szabó József dolgozott ki - faiskolai és szaporítással kapcsolatos kutatási feladatait oldja meg, ill. a Minisztérium felügyelete és hatáskörébe utalt városi kertészetek faiskoláját szaktanáccsal lássa el. A Tanszék néhány évig a fontosabb fafajok magjának begyűjtését is irányította. A törzsfák kijelölésére, a begyűjtésre, a kísérletek, a labormunkák elvégzésére több időszaki jellegű kutató-laboráns munkaerőt foglalkozott. A Város- és Községgazdálkodási Minisztérium 1957-ben megszűnt, a feladatokat átcsoportosítással, ill. más keretek közé sorolva kellett megoldani.

1945 előtt a Dísznövénytermesztés és Dendrológia, valamint az Évelő témaköröket 6 féléven át oktatták, 1945 után ugyanazon tananyag előadására csak 4 félév jutott, s az óraszám is csökkent. További nehézséget jelentett, hogy a tananyag elsajátítására tankönyv nem volt. A fákkal - cserjékkel - évelőkkel foglalkozó jegyzet igen vázlatos volt, a hallgatók nem véletlenül nevezték "telefonkönyvnek". Az előadásokon rendszerint a fontosabb témakörök ismertetésére kerülhetett sor, más anyagból csak "módszertani előadások" hangzottak el, ezért a hallgatók az ismeretanyag nagy részét a szakirodalomból merítették.

Szerencsésebb volt a helyzet a Dísznövénytermesztés tantárggyal kapcsolatosan. Kezdetben itt is csak jegyzet volt, de 1960 őszén a Mezőgazdasági Könyvkiadó Vállalat gondozásában megjelent Domokos János Dísznövénytermesztés c. kézikönyve, amely a tankönyv szerepét töltötte be.

A Tanszék a könyvtári épület 3 helyiségében az oktatók és a dolgozók létszámának emelkedése, a demonstrációs és kutatási anyag gyarapodása következtében igen zsúfoltan kényszerült ügyködni. Az 1959-60-as tanévben az egykori árvaházi épület (a mai G-épület) második emeletén az északi és deli fronton 7 szoba szabadult fel, s a Tanszék ebbe költözött át, ahol levegősebben helyezkedhetett el. Az 1960-as években három fűthető süllyesztett ágy, a Zöldségtermesztési Tanszék részére egy kéthajós üvegház összekötőházzal épült, tápoldatos kísérletek részére beépített beton edényekkel. A Kísérleti Telep üvegházfelülete elérte az 5300 m2-t, amiből 1200 m2 a Zöldségtermesztési Tanszék kezelésében volt. Rózsa és egynyári dísznövények, Paeonia hajtatására, valamint Chrysanthemum termesztésére 2000 m2-es mobil blokk épült, a gyökérpenész-fertőzés következtében felszámolt gyümölcsös helyén.

Budai Kísérleti Tér az Az 1953-ban végző hallgatók először készítettek diplomatervet és tettek államvizsgát. A Tanszék szakköröseinek száma elég alacsony volt, s az első évben nem mindegyikük készített szakdolgozatot. Ennek oka az volt, hogy 1948-56 között az akkori kormányzat és szakirányítás nem tartotta fontosnak és ezért támogatandónak a dísznövénytermesztést.

1957-től a Kísérleti Tér vezetői a Dísznövénytermesztési és Dendrológiai Tanszék oktatói voltak: Incze Ferenc 1957-1959-ig, Nagy Béla 1959-1964-ig, Szántó Matild 1964-1967-ig.

1963-ban az Arborétum is jelentősebb fejlődésnek indult Nádasy Mihály irányításával. Az egész területen öntözőberendezés létesült, s ezzel lehetőség nyílt a feladatok érdemi megoldására, ill. az igényesebb fajok telepítésére. A fiatal növények telepítésével egyidőben az idős növények lecserélése is műsorra került.1963-ban az arborétumi sziklakertet is felújították, a telepítésre alkalmas terület pedig az A- és a G-épület közötti, valamint a K-épület körüli felülettel bővült (kb. 2 hold).

Az 1963. VII. 31-én megjelent (28/1963) rendelettel létrehozták a Kertépítő szakot. A szakon a dendrológia és a dísznövénytermesztés tantárgyak oktatására a tanmenet több időt biztosított, mint a termesztő szakon.

Korábban a gyakorlati oktatás követelményeit a Kísérleti Tér teljes mértékben kielégítette, azonban az új tantervek célkitűzéseit realizálni már nem tudta. Részben elöregedett, néhol a fűtésre szolgáló csőhálózat már teljesen eloxidálódott, s a fűtés központosításának sem voltak meg a lehetőségei, másrészt az építkezést akadályozta, ezért a Főiskola úgy döntött, hogy a Kísérleti Teret megszüntetik. 1967-ben az alsógödi termelőszövetkezet az anyag fejében a lebontást megkezdte. A növényanyag a soroksári Tangazdaságba került, a területen pedig felépült az egyetem központi (K-) épülete, melynek 3. emeletén kapott helyet a Dísznövénytermesztési és Dendrológiai Tanszék.

A Népköztársaság Elnöki Tanácsának 1968. évi 25. számú törvényerejű rendelete intézkedett a Kertészeti Egyetem létesítéséről. Ennek megfelelően a Főiskolát egyetemmé kellett átszervezni. Az Egyetem az 1968-69. tanévben kezdte meg működését és a hallgatók 5 éves képzési idő végén okleveles mérnöki, míg 3 éves képzési idő végén üzemmérnöki képesítést kaptak.

Az egyetemmé válást megelőzően sor került a Tanszék oktatási és gyakorlati tantervének korszerűsítésére, módosítására, tekintettel a Termesztési, valamint a Tájrendezési és Kerttervezési szakok követelményeire. A Tanszék könyvtára csaknem 200 könyvvel bővült, több külföldi kutatóintézet közleményeit kaptuk meg, emelkedett a külföldi szakfolyóiratok száma is.

magyar